Szaffiról rengeteget tudnék beszélni. Ő az első nagy Maine Coon szerelmem. Mikor először hozzám került, még nem terveztem tenyészteni, csak cicát szerettem volna. Aztán végül belevágtam ebbe az egészbe, így ő lett az első tenyészállatom. Nagyon kedves, bújós, barátságos, játékos királynő volt már akkor is. Szépen nevelte a kicsiket, tiszta szeretettel. Igazi anyatípus. Sajnos nagyon beteg lett 1 hónappal azután, hogy megszületett a "D" alom. Orvostól orvosig jártunk, senki nem tudott segíteni rajta, nem tudták mi a baja, míg végül utolsó lehetőségként állatkórházba vittük Budapestre. Ott azonnal megmondták, hogy bélcsavarodása van. Mondanom sem kell, szörnyű 1 héten voltam túl, ugyanis az orvos elmondása szerint az utolsó pillanatban érkeztünk vele. Nagyon kritikus volt az állapotba, azt hittük, hogy nem éli túl. De mivel Szaffi egy igazi harcos, és megadatott nekünk egy kis szerencse, túlélte a műtétet! 1 hétig még megfigyelés alatt volt a kórházba, de aztán hazahozhattuk. Sokat küzdöttünk, hogy segítsünk neki visszaszerezni a régi kondícióját... Mára viszont már teljesen felépült, és szó se róla, igencsak meghízott! Igaz, nem lehetnek többet saját kiscicái, de cserébe a többiek kölyke felett bébiszitterkedik. Továbbra is olyan mint kölyök korában volt, egy falánk, játékos, bújós kis(nagy)cica, akit soha nem engedek el a kezeim közül. Ugyan már nem viselem olyan jól a mellkasokom a 7 kg-os súlyát, de ha rám fekszik, inkább csendben szenvedek... :)
Ha létezik ember és állat között lelkitársi kapcsolat, akkor nekem ő az.